Idő

Na az most van bőven. 90 percnyi borzalomért 2 év szünettel fizetünk. Fájdalmas ár.

A 2007-es franciaországi világbajnokság sorsolásán Magyarország az első kalapban kapott helyet. Mindenki rettegett tőlünk, szinte senki nem akart a csoportunkba kerülni. Aztán mikor kiderült, hogy a magyar csapat "otthona" Nimes város sportcsarnoka lesz, a helyiek majdnem bepisiltek örömükben.

Akkor még döbbenetesnek számított, hogy döntetlent játszottunk Spanyolországgal (2008 Macedónia: ezüst, Magyarország: 8.), vagy hogy simán kikaptunk a helyosztón a franciáktól (2009 Kína: ezüst, Magyarország: 9.).

Utána az olimpián remek teljesítménnyel (igaz, rossz meccsek akadtak) a negyedik helyen végeztünk. Közben legyőztük azokat a svédeket is, akik a tavalyi EB-n a második helyen végeztek (Magyarország: 10.)

Na, ilyen nem lesz jövőre...

Nem egész három évvel később, ma, 2011. június 11-én lezárult egy korszak (igen, ezt elég sok helyen elsütötték, de ami igaz, az igaz). A magyar női kézilabda-válogatott utoljára 1992-ben nézett tévében világeseményt, ez a barcelonai olimpia volt.

Most viszont egymás után két sorozatot is a kényelmes fotelból tekinthetnek meg: a brazíliai világbajnokságot és a londoni olimpiát is. Minden bizonnyal ezt ők sem szerették volna (legalábbis bízom benne), de sajnos tettek érte.

Ma aztán végképp nem sikerült semmi, különösen 7-5-től. Én személy szerint attól a ponttól éreztem a veszélyt, amikor ennél az állásnál Szabó Valéria labdát szerzett (beleütött), majd várta, hogy majd valaki megfogja; a többiek viszont rá vártak. Eközben Müller megszerezte a játékszert és gólt lőtt. Az állás gyorsan 7-8 lett, innentől pedig már soha többé nem vezetett a magyar csapat.

11-11-ig tisztességesen tartottuk magunkat. Az igazi borzalom akkor kezdődött, amikor 11-12-es állásnál a 28. percben emberelőnybe (!!) kerültünk. Joggal bízhattunk abban (így tett a ma egész jó napot kifogó "Gundi" is), hogy Althaus fegyelmezetlensége végre vezetéshez juttathat minket. Nem így lett: az előnyt kilátástalan játékkal veszítettük el 2-0-ra. Volt itt minden: támadóhiba, rossz lövések sora...

Szerencsére a félidő végén kaptunk egy hetest, amit (a ma jól játszó) Görbicz be is vágott a kapuba: 12-14. Ez az első harminc perc tükrében egészen vállalható eredmény volt, sőt. Összesítésben is csak(?!) négy, az addigi gólok száma alapján öt volt a hátrány. Ezt azért be lehet hozni egy félidő alatt ebben a (remek) játékban.

Na de a második félidő... Hajjaj, ez a káosz nem mindennapi. Mátéfi kapitány (akinek a 2009-es VB után még örültem, a játék sokszor egészen biztató volt - a csoportmeccsek egyikén például 45 percig abszolút pariban voltunk a norvégokkal(!) is -) ismét elkezdett mindenféle cseréket végrehajtani, mint az első mérkőzésen. Akkor sem sikerült, ma sem.

Németországban lecserélte az addig remekül játszó fradista lányokat (Tomorit és Zácsikot az egész meccsen nem láttuk többet, pedig harminc perc alatt ketten mindössze két lövést hibáztak), most pedig majd' teljes sorcserét láthatott a publikum. Ezt eléggé pánikszerűnek éreztem.

Ahhoz hasonlított legjobban, amit a román kézilabdás lányok méltán hírhedt régebbi kapitánya, Gheorghe Tadici művelt (Ő volt az, aki ha nem ment a csapatnak, akkor össze-vissza cserélgetett mindenkit, nélkülözve bármiféle rációt. A különbség annyi, hogy Mátéfi nem rángatja a lányokat, és a fejüket sem ordítja le.); ez egészen addig viccesnek tűnt, amíg nem velünk történt.

Teljes csőd következett. A 38. percben a kétgólos hátrányból már hét lett (13-20). A germán nők akkor lőttek gólt, amikor akartak (lassan akkor is, amikor nem akartak). Pálinger (Aki az első félidőben azt nyújtotta, amit vártunk tőle; nélküle már az első félidőben eldőlt volna minden.) ekkor leült a padra, Herr érkezett a helyére.

- Itt kitérve röviden Katira: a magyar kézilabdázás rengeteget köszönhet neki. A világ egyik legjobb kapusa 14 éven keresztül mindig a csapat rendelkezésére állt - csupán a kínai vébét hagyta ki -. Nagyon sokszor mentette meg a csapatot reménytelen helyzetben. Az ellenfelek rettegtek tőle, joggal. Aki még látni akarja csodálatos játékát, a következő idényben látogasson el a Győr egyik bajnokijára. Az összecsapás utáni nyilatkozatában elmondta, hogy ez volt az utolsó válogatottbéli szereplése. A döntése érthető, csak elfogadni lehet. KÖSZÖNJÜK KATI! -

Köszönjük!

Be kell vallanom, én ennél a különbségnél kikapcsoltam a tévét. Komolyan, fájt nézni, ami a pályán történt. Innentől az index szöveges közvetítését figyeltem. Akkor döbbentem le a legjobban, amikor a tudósítás az ÖTVENKETTEDIK percben (18-25) azt jelezte, hogy Magyarország időt kér. Akkor már minek? Mit lehetett akkor már tenni? Semmit.

Igaz ugyan, hogy az utolsó néhány percet 4-2-re nyertük, de ez ekkor már nem ért semmit. A végeredmény 22-27 lett, összesítésben 46-53 (egy jó, és három rossz félidővel sajnos ez a realitás). Ez nem csak egy kiesés, hanem két év teljes csend. A következő esély a hollandiai EB 2012 decemberében lesz (a selejtezőcsoport abszolválása nem okozhat gondot; ellenfelünk lesz Azerbajdzsán, Fehéroroszország és (mily' ironikus) Németország. Az első kettő jut tovább.)

Addig viszont csend és semmi. Ez nálunk különösen veszélyes, hiszen ha valami egyszer kiesik a "pixisből", az nehezen talál oda vissza. Reméljük, nem veszítettük el a szakágat, kár lenne érte. Ebben azért segíthet, hogy a 2014-es olimpiai kvalifikációs EB-t nálunk (és Horvátországban) rendezik.

Aki figyeli a magyar sport eseményeit, gyakran hallhatja a legkülönbözőbb irányokból, hogy nem lehet soha fiatalítani, csapatot építeni vagy pihenni, mert folyamatos az eredménykényszer. Na idő, az most majd' korlátlanul áll rendelkezésre. Csak aztán épüljön a csapat is, mellesleg pedig a vezetés is elgondolkodhatna.

Ha minden teljesül, még az is lehet, hogy két-három év múlva már csak egy rossz emlék lesz ez az egész, és újra olyan reményeket fűzhetünk lányainkhoz, mint 2007-ben, amikor éremesélyesként engedtük el őket Nimesbe. De addig még sok víz lefolyik mindenhol, mert most a csendnek van itt az ideje.

Egy biztos: a magyar sportkedvelők kénytelenek lesznek más december eleji elfoglaltságot keresni.

Vielen dank?

Ha nem tudom, miről dönt a mai mérkőzés, biztosan azt hittem volna, hogy egy legutolsó haknitorna lényegtelen összecsapását nézem. Nem csak a játék miatt.

"Aréna"

Már a kezdés előtt teljesen ledöbbentem: a német szervezők bevitték ezt a VILÁGBAJNOKI SELEJTEZŐT egy olyan csarnokba, aminél még itt Magyarországon is csak jobbat tudok mutatni. Még székek sem voltak a nézőtéren, az egész úgy nézett ki, mintha reneszánszát élné a szocreál építészet a maga "egyszerűségével". Ezután végképp nem értem, miért szólt be az EHF a Fradinak, hogy a KEK-döntőhöz a népligetinél sokkal jobb csarnok kell. Ehhez a mai borzalomhoz képest az a mesebeli mézeskalácsház lett volna.

Tévé

A német televíziós rendező sem vette túl komolyan a dolgokat. Magyarországi közvetítésnél elő nem fordulhatna (jó, kivétel lehet, de szerencsére nem ez a jellemző), hogy remegő kamera mutasson egy edzőt, vagy hogy még csak le se lassítsák, miért jön a gólja után tíz másodperccel ugyanaz a csapat. Az már mellékes, hogy picit több információt is fel tudtam volna dolgozni ott a képernyő tetején (kiállítások!), vagy hogy az időt jelző óra hol ment, hol nem.

Ha már tévé: eszméletlenül hiányzott Méhes Gábor. Ő úgy tud kézilabdát közvetíteni, mint kevesen (Matuz Krisztián még nagyon jól nyomja). Értem én, hogy Gundel ifi válogatott volt, de ő nem erre való, mert ez (hát izé...) most nem sikerült. Végig olyan érzésem volt, mintha le lenne maradva. A hangjában pedig szinte semmilyen érzelmet nem lehetett felfedezni. Van, aki ezt a stílust szereti, én nagyon nem. Ha már valaki közvetíthet, ne restellje átadni érzelmeit még akkor sem, ha ezek elsőre túlzónak tűnnek. A lelkes kommentátort előbb-utóbb úgyis megszeretik. (Nem az emberrel van gondom: a <<Sport művészete>> című interjúkötetét például nagy szeretettel ajánlom mindenkinek.)

Lényeg (e bejegyzés mellett EZT ajánlom olvasgatásra)

A himnuszok alatt néztük az arcokat (Szurkolótársamnak nagy kösz, hogy végignézte ezt a meccset!) és... megijedtünk. Az elszántságot kerestük, helyette viszont inkább az izgalmat és egy csipetnyi félelmet találtunk. Az első pár perc elég minősíthetetlen is volt, de a nyolcadik-tizedik perc körül sikerült felállni a padlóról. 

Ez főleg annak a Tomorinak köszönhető, akiről a válogatott szempontjából (hibásan?) már lemondtam a tavalyi EB után, ahol a legnagyobb izgalmat az okozta, hogy egy-egy lövése mikor töri el a reklámtáblát (vagy karaterúgása az ellenfél csontjait). Most viszont egy emberként tartotta a lelket a csapatban: gólokat lőtt, heteseket és kiállításokat harcolt ki. Ha ő nem lett volna, akkor nem lenne miről beszélni.

Ez azért szomorú, mert a csapatban elvileg 16 játékos van, köztük világsztárok is. Kár, hogy nem látszódtak: Pálinger az első húsz-huszonöt percben úgy mozgott a kapuban, mintha semmit nem szeretne ott tenni, de Görbicz még rajta is túltett. A botrányosan elvégzett első hetes után Mátéfi le is ültette (Respect ezért, lett volna olyan edző, aki nem teszi meg.). 

Ebben a periódusban jó ötlet volt behozni Zácsik Szandrát is; számomra rejtélyes okból őt később már nem láthattuk. Óriási szerencsénkre a németek sem pörögtek fel semennyire, így a mi lányaink vonulhattak előnnyel az öltözőbe (és nem (csak) az ellenfél lőtt(e) (a) gólt az utolsó 15 másodpercben - ez elég ritka mifelénk).

Így aztán jókedvűen készülhettünk a második félidőre. A bizakodás maradt is, hiszen a kapuba álló Herrben szerencsére elakadt néhány labda, és a németek teljesen szétestek. Itt kellett volna eldönteni a meccset, ehelyett csak egyetlen gól esett - azért azt szerencsére mi lőttük -.

Később már nemigen volt ok a mosolygásra: a németek összeszedték magukat - jó, ez azért enyhe túlzás -, mi pedig egyre jobban belesüppedtünk a semmibe. Kivételek persze akadtak (leginkább Vérten és Szamoránszky), de ez csak arra volt elég, hogy a végén azt mondhassuk: van esélyünk. A vége 26-24 lett, ami azért nem rossz, ezt Győrben minden gond nélkül le lehet dolgozni.

DE! Ahhoz azért elég komoly változásokra lesz szükség. Nem elég az egész meccsen 6-7 fogott lövés - A magyar kapusok mellett a szintén nem túl jó napot kifogó Englert varázslónak tűnhetett -. Döbbenetes módon átlövésekre is szükség lesz. Tomorin kívül, ha jól emlékszem Ferling lőtt még egy gólt a kilences környékéről. 

Most pedig jöjjön a mindenkori neuralgikus pont:

A VÉDEKEZÉS

A problémák először a 2007-es franciaországi világbajnokságon tűntek fel. Ekkor lett divat a védőinknél, hogy az ellenfelet szinte kizárólag hátulról, a mezét vagy a nyakát fogva tartóztatjuk fel. Na most: itt a bírónak akkor is kétpercest kell adnia, ha nem akar. A probléma látszott, de ekkor még minden gond nélkül lőttünk harminc-harmincöt gólt egy meccsen BÁRKINEK. Igaz, nyolcadikok lettünk, de én bíztam abban, hogy ezt a problémát rövid úton meg lehet oldani (az oroszok elleni negyeddöntőben amúgy is győzelmet érdemeltünk volna).

A pekingi olimpián is akadtak problémák (különösen az oroszok és a koreaiak elleni csoportmeccsen), de ott a negyeddöntőben az elmúlt évek legjobb játékával, remek meccsen legyőztük a románokat. Bementünk a legjobb négybe, és csak egy kapitális bírói csalás akadályozta meg azt, hogy érmesek legyünk (a bronzmeccsre gondolok: vérlázító volt).

Azóta viszont egyre süllyedünk: a macedóniai EB-n nyolcadikok, a kínai VB-n kilencedikek, a norvég-dán EB-n már csak a tizedikek lettünk. Ezekben az eredményekben főleg a védekezés a ludas.

A mai meccsen is rengeteg példát láthattunk arra, hogy a falban üres sávok segítettek az ellenfél átlövőinek. Mindezt megfejeltük azzal, hogy a támadók sokszor fault nélkül futhattak párhuzamosan a védőfalunkkal, egészen a résekig - onnan pedig már állhat bárki a kapuban, nem nehéz gólt lőni -.

Mindezektől függetlenül a magyar női kézilabda-válogatottnak kötelessége kijutni a brazíliai világbajnokságra. Nem is kell hozzá csodát tenni, hiszen ez a német csapat nem egy világverő egylet - egy komoly válogatott (Norvégia, Oroszország, Korea) ma minimum 8-10 góllal vert volna minket, mi pedig mindentől függetlenül legyőzhettük volna a germánokat -. 

Én bízom a lányokban: össze fogják szedni magukat, és a remek győri közönség előtt szépen játszva kiejtik ellenfelüket. Nincs más alternatíva. A siker után pedig lehet dolgozni, hogy a VB-n már ne legyenek olyan problémák, mint például a mai meccsen. 

Addig is: HAJRÁ MAGYAROK!