Ende...

Most szomorú vagyok, mert egyrészt teljesen feleslegesen elemeztem tegnap egész éjjel, másrészt pedig tényleg szívesen láttam volna a magyar kézilabdás nőket az olimpián. De megérdemeltük volna egyáltalán?

MNE 19 - 23 ESP

Először a szikár adatok:

Montenegró - Spanyolország 19-23 (9-11)

A gólszerzők:

Jovanovic 5, Knezevic 4, A. Bulatovic-Mehmedovic-Popovic 2, Miljanic-Radicevic-Djokic-K. Bulatovic 1

Pinedo 7, Mangue 6, Martin 4, Brano-Cuadrado-Aguilar-Alonso-Pena-Elorza 1

Be kell valljam, csak a második félidőt láttam, na de az... hát valami borzasztó volt. Azon még úgy átsiklana az ember, hogy alig voltak a nézőtéren - bár ez mondjuk elég feltűnő -, meg hogy besütött a nap az ablakon. De a játék, kérem! Hát valami kegyetlen volt, erre nincs is jó szó.

Na tehát, amit láttam belőle (már amit láttam, ugyanis a stream, hát eléggé egzotikus volt): mindkét csapat borzasztóan küszködött a fal előtt. Játékukban az ötlet legkisebb szikráját is maximum nagyítóval lehetett felfedezni. Próbálkoztak, verekedtek, csíptek, aztán (szegény labda itt már sírt) vagy beerőltették középre, vagy letették a szélre (ez is elég körülményesen sikerült), esetleg nemes egyszerűséggel szabálytalankodtak, de az is többször előfordult, hogy simán csak kidobták a labdát a pályáról.

Az jelentett felüdülést, mikor a két bíró megsajnálta szegény lányokat és befújt egy-egy hétméterest. Más kérdés, hogy a "hegyi szerbeknek" még ez sem volt túl könnyű feladat. A hispán nők legalább ezeket normálisan lövöldözték, bár én inkább az ellenkezőjét szerettem volna látni.

Aki ismeri ezt a játékot, az már biztosan hiányolja az átlövéseket. Nos én néztem a meccset, mégis hiányoltam őket. Ha meg néha megpróbálkoztak vele... ... bár ne tették volna. A második félidő átlövésgóljainak számát egy kezemen meg tudom számolni - és még össze is adhatom a két csapat teljesítményét -.

A támadásokat talán a legjobban az minősíti, amikor az 59. perc elején 3 gólos hátránynál az egyik montenegrói lány egyedül mehetett a labdával, és aztán, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, belevágta azt a kapusba. Itt ütöttem egy akkorát az asztalra, hogy azt még a szomszédban is hallhatták.

Navarro egyébként - el kell ismerni - csodálatosan védett, a meccs végén 65%-os védési hatékonysággal büszkélkedhetett. Ez még akkor is több, mint világszínvonalú, ha figyelembe vesszük, hogy miket kellett tulajdonképpen védenie... Gyakorlatilag mindent leszedett: lerohanást, hetest (ez még a cserekapusnak is sikerült), átlövést és a szélsők próbálkozásait is. A dolgát még az is könnyítette, hogy a spanyolok nagyon tudnak védekezni. Rendkívül keményen és erőszakosan játszanak "hátul" és olyan könnyen váltogatják az 5+1 és a 4+2 szisztémákat (ez utóbbit különösen is szeretik), hogy az valami elképesztő. Vész esetén pedig akár még a 3+2+1 is előkerülhet, amit szintén jól játszanak... ezt rajtuk kívül a világ egyetlen csapata sem tudja, főleg nem így.

Bónuszként van náluk egy Mangue és egy Pinedo, akik, ha épp jó formában vannak, akkor hátukra véve a csapatot masíroznak tűzön-vízen át. Ma nekik se ment rosszul (ketten együtt 13 gólt lőttek).

Ezzel szemben Crna Gora inkább a támadásaiban bízhatott a világhírű Popovic és a két Radicevic főszereplésével (a többiek is tudnak azért gólokat lőni - elvileg). Ha képben vannak, akkor nagyon nehéz őket megállítani... hát ma nagyon messze voltak, nemhogy a képtől, még a fénysugártól is (hárman együtt 4 gólt szereztek). Ráadásként, ha valami különösen is botrányos ennél a csapatnál, az a kapusok helyzete. Egész egyszerűen  nem találnak egyetlen normális embert se a gólvonalra. Ez pedig, valljuk be, Manguevel és Pinedoval szemben nem egy jó felállás.

Röviden: a (jó indulattal) közepesen és a botrányosan játszó csapat közül előbbi került ki győztesen, és mi ennek nem örülünk. De mi haszna lenne annak, ha örülhetnénk?

Megérdemelnénk egyáltalán?

Felsorolásszerűen az utóbbi 4 év eredményei:

• Olimpia, 2008 (Peking): 4. hely
• EB, 2008 (Skopje-Ohrid, Macedónia): 8. hely
• VB, 2009 (Kína): 9. hely
• EB, 2010 (Dánia-Norvégia): 10. hely
• VB, 2011 (Brazília): -

Ez alapján, egy szóval: NEM

De ez nem ilyen egyszerű: aki néz női kézilabdát, azon belül is válogatott tornákat, az folyamatos színvonalesést tapasztalhat (bár lehet, hogy csak én látom így). Szerintem az 1999-es, vagy épp a 2003-as világbajnokságok (ezek remek évek voltak, csodálatos meccsekkel) első nyolc csapatának tagjai most - már ha nézik a mostani versenyt - nem tudják eldönteni, hogy sírjanak vagy nevessenek azon, hogy milyen játékkal lehet idén bejutni a legjobb nyolc közé. 

Ugyanis mostanság a legtöbb csapat döbbenetes hullámzóan játszik, egyik napról a másikra világosodhatnak meg, vagy épp borulhatnak el, minden logika nélkül. Ez sorozatterhelés alatt egyébként jellemző, de hogy ennyire szélsőséges legyen, az egész egyszerűen hihetetlen. Az a Németország, aki az első fordulóban megverte a norvégokat, méghozzá REMEK JÁTÉKKAL, végül a 17. helyért fog játszani. Mindezt azért, mert a nagy győzelem után valami (az ég tudja, mi) történt, és Kínán kívül (akit 1 góllal, 23-22-re győztek le) mindenkitől kikaptak. Na ezt tessék megmagyarázni. Logikusan. Hajrá!

A meccs győztese most a  17. helyért játszik... kész vagyok

Erre a játékra, amit a világbajnokságon a nagy többségtől (kivétel Norvégia, Oroszország és Brazília) látunk, a mostani magyar válogatott is simán képes lenne (sőt, normális napokon ennél (jóval) jobbra is). Ami eddig hátráltatta őket, az egyrészt a folyamatos edzőváltások, másrészt a rendezetlen körülmények, nem utolsó sorban pedig a fogalmatlan szövetség.

Magyarország női kézilabdacsapatának edzői az elmúlt pár világversenyen eredményekkel:

• 2005-2007: Németh András (VB 3., EB 5., VB 8. - utóbbi kettőn 1-1 meccsen múlt az érem)
• 2008, olimpia: Hajdu János-Konkoly Csaba-Imre Vilmos: 4. hely (elcsalták a bronzmeccsünket)
• 2008, EB: Imre Vilmos: 8. hely
• 2009, VB: Mátéfi Eszter: 9. hely
• 2010, EB: Mátéfi Eszter: 10. hely

Röviden a legutóbbi versenyről:

• volt két jó csoportforduló (SLO, FRA)
• egy szenvedős győzelem (UKR)
• két szégyenletes vereség (NOR, NED)
• és egy drámai összecsuklás (SWE)

Na most: az utóbbi (egyben utolsó) meccsen 45 percig vezettünk. Ha azt a meccset megnyerjük, bejutunk a legjobb négy(!) közé. Akkor most nem kéne mindenről lemondani, mert legrosszabb esetben is kontinentális kvótával bejutnánk a selejtezőbe. Más lenne a leányzó fekvése, nemdebár?

Tehát megérdemeltük volna? Őszintén megmondva NEM TUDOM.

Jövő

Ehelyett most ez van. Egyetlen előnye: elkezdődött egyfajta megtisztulási folyamat - csúnyábban kifejezve gennyedzés - a magyarországi kézilabdaéletben (én még bízom benne, néhányan nem, őket is meg tudom érteni). Ennek kezdetén új elnökséget választottak, akik, legalábbis úgy tűnik, tényleg csinálni akarnak valamit. És ők hoztak új női kapitányt is: a norvég Karl Erik Böhnt, aki egy új filozófiát és felfogást honosíthat meg a csapatnál. Úgy tűnik, a játékosok és a stáb szereti őt és a módszereit.

Valamit amúgy is tudhat, mert a fehéroroszok elleni Mogiljevben rendezett Eb-selejtezőn egy szenvedős csatát nyertünk meg. Olyat, amilyeneket az utóbbi néhány évben csak elveszíteni szoktunk.

Talán majd történik valami... legalábbis remélem. Az mindenesetre nem jó pont, hogy most hirtelen KEB lett a Győr vezetőedzője is, bár elvileg már keresik az utódját, mert - tök jogosan - felháborodtak bizonyos csapatok a döntésen.

Mindenesetre én azért bízom a dologban (tudom, optimista vagyok). Nem tűnik rossz párosnak ez a KEB-Siti Bea edzői team. Talán végre normálisan összekapják és motiválják majd a mi lányainkat, akik SOKKAL JOBB teljesítményre képesek annál, mint amit az elmúlt években mutattak. De nem kell sokáig várni: az első komoly teszt mindjárt az EB-selejtezők során érkezik, ugyanis márciusban egy héten belül kétszer játszunk majd Németország válogatottjával. Akik ugye kivertek minket. És most a 17. helyért játszanak. Igazán kár, hogy pont a VB-selejtező győri visszavágóján játszották az év legjobb meccsét.

De ha ezzel új aranykorszakot nyitottak, még hálás is leszek nekik.

Deriválj az olimpiáért!

Először megpróbálom értelmezni a kvalifikációs szabályokat, majd körbejárom, hogy pontosan milyen és mekkora csodának kéne ahhoz történnie, hogy szeretett lányaink 1996 óta tartó szép sorozata Londonban se szakadjon meg.

A magyar női kézilabda-válogatott egyedüli európai csapatként(!!) az 1996-os atlantai olimpia óta minden ötkarikás eseményen részt vett. Ahhoz, hogy a londoni Handball Arena pályáján is játszhassanak, gyakorlatilag isteni csodára van szükség. De mit is jelent ez?

Tények

A tornára immáron az athéni olimpia óta 12 válogatott jut ki. Nézzük, most kik ezek:

1. A rendező: Nagy-Britannia

2. A világbajnok: aranyvasárnap megtudjuk

3. Az Európa-bajnok: Norvégia

4. Az ázsiai selejtező győztese: Dél-Korea

5. Az Afrikai Nemzetek Kupája győztese: 2012. január 10-21 (Rabat, Marokkó)

6. A Pán-Amerikai Játékok győztese: Brazília

7-12. A három olimpiai selejtezőcsoport első 2-2 helyezettje

Az egyenként négycsapatos selejtezőtornák időpontja egységesen 2012. május 25-27.

Elérhető?

Fontos lesz a továbbiak szempontjából, hogy melyek azok az európai válogatottak, akik a legutóbbi Európa-bajnokságon mögöttünk végeztek, viszont most, Brazíliában - velünk ellentétben - szerepelnek. Ezek pedig:

1. Spanyolország
2. Izland
3. Németország

Pótsel'

Amint az fentebb látható, közvetlenül csak a kontinensbajnokságok győztesei, valamint a világbajnok jut ki Londonba, így az igazi harc a pótselejtezős helyekért zajlik (Hogy mi a fenének zsúfolnak három napba három meccset a szezon vége felé, mikor a játékosok már teljesen kivannak? Passz.). De mégis hogyan lehet egy-egy ilyen helyet megcsípni? Aki ezt tudni szeretné, az NE ugorja át a következő részt. Ellenben, aki nem akar agyfaszt kapni, az görgessen lejjebb (na jó, azért mégse).

Eme tavaszi idegbajban tizenkét csapat vehet részt, papíron ezek a következők:

1. A világbajnokság (most zajlik Brazíliában) 2-7. helyezettje --> 6 hely
   
   
2. Európa, Afrika, Ázsia és Pán-Amerika további 1-1 csapata az olimpia előtti kontinensbajnokságok eredményei alapján --> 4 hely
   
   
3. A nemzetközi szövetség (IHF) további 1-1 helyet biztosít ama két földrésznek, akik az ötkarikás játékokat megelőző világbajnokságon - azaz most - a legjobban szerepelnek (ezeket is az olimpia előtti nemzetközi versenyek alapján osztják ki) --> 2 hely

(Utóbbi a szabályok értelmében a világbajnok kontinensét, valamint azt a "földdarabot" illeti meg, mely a legelső olyan csapatot adja, amely nem a "győztes földrészről" érkezett.) --> a sportág erőviszonyaiból fakadóan egész nyugodtan kijelenthetjük, hogy az egyik ilyen plusz Európának jut majd.

Matek - csak erős idegzetűeknek

A helyzet a következő: mi a tizedik helyen végeztük a legutóbbi (norvég-dán  rendezésű) EB-n. Tekintve, hogy a mostani VB-n nem vagyunk ott - pedig mennyivel érdekesebb lenne az egész magyar csajokkal, ó, istenem... -, ezért csak és kizárólag a kontinentális kvótában bízhatunk, abban is csak igen különleges esetben. Ez azért van, mert a helyzetből adódóan csak a MÁSODIK SZÁMÚ EURÓPAI "BÓNUSZ" HELYET szerezhetjük meg. Azt is csak földöntúli szerencsével.

Ha ezt érted, akkor a rendszer se fog gondot okozni...

Mi kell ehhez? A válasz egyszerű (vagy nem): abban kell bíznunk, hogy a világbajnokság selejtezős helyeit (ami alapesetben 2-7, de ez csak papíron van így) olyan országok kaparintják meg, akik vagy már kijutottak Londonba, vagy előttünk végeztek a tavaly decemberi EB-n.

Azonnal bebukjuk az esélyt, ha olyan válogatott szerzi meg Brazíliában a selejtezőkön való indulás jogát, aki:

• eddig még nem jutott még ki közvetlenül az olimpiára (kivéve persze Angolát, akik úgyis megnyerik majd az afrikai selejtezőt)
• mögöttük végzett a decemberi EB-n.
  
  
  
  

Szerencsekerék

Ahhoz, hogy az őrült számolás tovább folytatódhasson, nézzük meg a nyolcaddöntők párosítását (a kiemelt meccsek eredményeire kell különösen is figyelni):

• Norvégia - Hollandia
• Korea - Angola
• Oroszország - Izland
• Montenegró - Spanyolország
• Svédország - Franciaország
• Brazília - Elefántcsontpart
• Dánia - Japán
• Románia - Horvátország

Nem egyszerűsödött a helyzetünk. Mégpedig azért nem, mert az ideiglenesen mennyországot jelentő  selejtezős hely bizonyos körülmények között "lejjebb csúszhat" a 7. pozíciónál. Ez akkor válik valósággá, ha olyanok jutnak el ezen magasságokig, akik már kiharcolták maguknak az ötkarikás részvételt.

Ezek a következők lehetnek:

• Korea vagy Angola
• Norvégia
• Brazília

Gyorsan rájöhet mindenki, hogy (amennyiben a papírforma beigazolódik) a hetedik hely helyett immáron a tizedik hely is elrepít az egyik háromnapos minitorna egyikére. 

Azt kell tehát kiszurkolnunk, hogy egyetlen olyan csapat se végezzen a TIZENEGYEDIK HELYNÉL ELŐRÉBB, mely nem nyerte meg földrésze bajnokságát, vagy nem előzött meg minket a tavalyi európai seregszemlén.

IHF, te marha...

Ezt - a Nemzetközi Kézilabda Szövetségnek köszönhetően - azonban nem lesz egyszerű követni (Ki lepődött meg?). Radikális újítás volt az előző világbajnoksághoz képest, hogy idén a csoportkör után nem egy úgynevezett "középcsoport" vagy "Main Round" következik, hanem a legjobb 16 csapat - azaz csoportonként négy - nyolcaddöntőt vív egymással. Ezeknek a meccseknek a győztesei bejutnak a negyeddöntőbe, a vesztesek pedig...

... hát igen. Azt várná az ember, főleg ha van tétje, hogy a 9-16. helyekért is játszanak majd. Ehelyett a következő a felállás: a helyosztók elmaradnak, a helyezéseket pedig a következő - őrült - módon állapítják meg (tessék kapaszkodni):

A kiesetteknek felállítanak egy minitabellát, melyben a csoportjukból továbbjutó ellenfelekkel szembeni eredményeik (pontszám-gólkülönbség) szerepelnek . Az itt elfoglalt hely alapján rangsorolják majd a vesztes gárdákat.

Ez jelenleg (még 16 csapattal) így áll:

Nagy kösz a hatharom.hu-nak

Ez az eljárás annak tükrében különösen érdekes, hogy a 17-24. helyekért le fogják játszani a roppant fontos meccseket. Kutya legyek, ha megértem, miért...

A lényeg - négyes kötés

Összefoglalásképp a tényállás a következő: ha a papírforma nem borul (azaz Brazília legyőzi Elefántcsontpartot, valamint Dánia felülkerekedik Japán válogatottján - ezekre sok pénzt feltennék), akkor azért kell izgulnunk, hogy Izland valamint Spanyolország ne végezzen a 11. helynél előrébb. Ez akkor következik be, ha:

1. Oroszország legyőzi Izlandot
2. Montenegró legyőzi Spanyolországot
3. Románia legyőzi Horvátországot (ezt kiválthatja, ha Hollandia legyőzi Norvégiát)
4. Svédország legyőzi Franciaországot (ha nem sikerül, akkor sem vagyunk elveszve, ekkor viszont Norvégiának kell megnyernie a világbajnokságot)

• Mindezek mellett életfontosságú, hogy európai csapat nyerje az aranyérmet.

Szeretettel ajánlom a szerencse lovagjainak figyelmébe, hogy ha fogadnak a számunkra fontos hat mérkőzésen a nekünk kedvező eredményre, akkor a tét 29,99-szeresét nyerhetik meg. Én feltettem a dologra 500 forintot. Egyszer nekünk is lehet szerencsénk ;).

Idő

Na az most van bőven. 90 percnyi borzalomért 2 év szünettel fizetünk. Fájdalmas ár.

A 2007-es franciaországi világbajnokság sorsolásán Magyarország az első kalapban kapott helyet. Mindenki rettegett tőlünk, szinte senki nem akart a csoportunkba kerülni. Aztán mikor kiderült, hogy a magyar csapat "otthona" Nimes város sportcsarnoka lesz, a helyiek majdnem bepisiltek örömükben.

Akkor még döbbenetesnek számított, hogy döntetlent játszottunk Spanyolországgal (2008 Macedónia: ezüst, Magyarország: 8.), vagy hogy simán kikaptunk a helyosztón a franciáktól (2009 Kína: ezüst, Magyarország: 9.).

Utána az olimpián remek teljesítménnyel (igaz, rossz meccsek akadtak) a negyedik helyen végeztünk. Közben legyőztük azokat a svédeket is, akik a tavalyi EB-n a második helyen végeztek (Magyarország: 10.)

Na, ilyen nem lesz jövőre...

Nem egész három évvel később, ma, 2011. június 11-én lezárult egy korszak (igen, ezt elég sok helyen elsütötték, de ami igaz, az igaz). A magyar női kézilabda-válogatott utoljára 1992-ben nézett tévében világeseményt, ez a barcelonai olimpia volt.

Most viszont egymás után két sorozatot is a kényelmes fotelból tekinthetnek meg: a brazíliai világbajnokságot és a londoni olimpiát is. Minden bizonnyal ezt ők sem szerették volna (legalábbis bízom benne), de sajnos tettek érte.

Ma aztán végképp nem sikerült semmi, különösen 7-5-től. Én személy szerint attól a ponttól éreztem a veszélyt, amikor ennél az állásnál Szabó Valéria labdát szerzett (beleütött), majd várta, hogy majd valaki megfogja; a többiek viszont rá vártak. Eközben Müller megszerezte a játékszert és gólt lőtt. Az állás gyorsan 7-8 lett, innentől pedig már soha többé nem vezetett a magyar csapat.

11-11-ig tisztességesen tartottuk magunkat. Az igazi borzalom akkor kezdődött, amikor 11-12-es állásnál a 28. percben emberelőnybe (!!) kerültünk. Joggal bízhattunk abban (így tett a ma egész jó napot kifogó "Gundi" is), hogy Althaus fegyelmezetlensége végre vezetéshez juttathat minket. Nem így lett: az előnyt kilátástalan játékkal veszítettük el 2-0-ra. Volt itt minden: támadóhiba, rossz lövések sora...

Szerencsére a félidő végén kaptunk egy hetest, amit (a ma jól játszó) Görbicz be is vágott a kapuba: 12-14. Ez az első harminc perc tükrében egészen vállalható eredmény volt, sőt. Összesítésben is csak(?!) négy, az addigi gólok száma alapján öt volt a hátrány. Ezt azért be lehet hozni egy félidő alatt ebben a (remek) játékban.

Na de a második félidő... Hajjaj, ez a káosz nem mindennapi. Mátéfi kapitány (akinek a 2009-es VB után még örültem, a játék sokszor egészen biztató volt - a csoportmeccsek egyikén például 45 percig abszolút pariban voltunk a norvégokkal(!) is -) ismét elkezdett mindenféle cseréket végrehajtani, mint az első mérkőzésen. Akkor sem sikerült, ma sem.

Németországban lecserélte az addig remekül játszó fradista lányokat (Tomorit és Zácsikot az egész meccsen nem láttuk többet, pedig harminc perc alatt ketten mindössze két lövést hibáztak), most pedig majd' teljes sorcserét láthatott a publikum. Ezt eléggé pánikszerűnek éreztem.

Ahhoz hasonlított legjobban, amit a román kézilabdás lányok méltán hírhedt régebbi kapitánya, Gheorghe Tadici művelt (Ő volt az, aki ha nem ment a csapatnak, akkor össze-vissza cserélgetett mindenkit, nélkülözve bármiféle rációt. A különbség annyi, hogy Mátéfi nem rángatja a lányokat, és a fejüket sem ordítja le.); ez egészen addig viccesnek tűnt, amíg nem velünk történt.

Teljes csőd következett. A 38. percben a kétgólos hátrányból már hét lett (13-20). A germán nők akkor lőttek gólt, amikor akartak (lassan akkor is, amikor nem akartak). Pálinger (Aki az első félidőben azt nyújtotta, amit vártunk tőle; nélküle már az első félidőben eldőlt volna minden.) ekkor leült a padra, Herr érkezett a helyére.

- Itt kitérve röviden Katira: a magyar kézilabdázás rengeteget köszönhet neki. A világ egyik legjobb kapusa 14 éven keresztül mindig a csapat rendelkezésére állt - csupán a kínai vébét hagyta ki -. Nagyon sokszor mentette meg a csapatot reménytelen helyzetben. Az ellenfelek rettegtek tőle, joggal. Aki még látni akarja csodálatos játékát, a következő idényben látogasson el a Győr egyik bajnokijára. Az összecsapás utáni nyilatkozatában elmondta, hogy ez volt az utolsó válogatottbéli szereplése. A döntése érthető, csak elfogadni lehet. KÖSZÖNJÜK KATI! -

Köszönjük!

Be kell vallanom, én ennél a különbségnél kikapcsoltam a tévét. Komolyan, fájt nézni, ami a pályán történt. Innentől az index szöveges közvetítését figyeltem. Akkor döbbentem le a legjobban, amikor a tudósítás az ÖTVENKETTEDIK percben (18-25) azt jelezte, hogy Magyarország időt kér. Akkor már minek? Mit lehetett akkor már tenni? Semmit.

Igaz ugyan, hogy az utolsó néhány percet 4-2-re nyertük, de ez ekkor már nem ért semmit. A végeredmény 22-27 lett, összesítésben 46-53 (egy jó, és három rossz félidővel sajnos ez a realitás). Ez nem csak egy kiesés, hanem két év teljes csend. A következő esély a hollandiai EB 2012 decemberében lesz (a selejtezőcsoport abszolválása nem okozhat gondot; ellenfelünk lesz Azerbajdzsán, Fehéroroszország és (mily' ironikus) Németország. Az első kettő jut tovább.)

Addig viszont csend és semmi. Ez nálunk különösen veszélyes, hiszen ha valami egyszer kiesik a "pixisből", az nehezen talál oda vissza. Reméljük, nem veszítettük el a szakágat, kár lenne érte. Ebben azért segíthet, hogy a 2014-es olimpiai kvalifikációs EB-t nálunk (és Horvátországban) rendezik.

Aki figyeli a magyar sport eseményeit, gyakran hallhatja a legkülönbözőbb irányokból, hogy nem lehet soha fiatalítani, csapatot építeni vagy pihenni, mert folyamatos az eredménykényszer. Na idő, az most majd' korlátlanul áll rendelkezésre. Csak aztán épüljön a csapat is, mellesleg pedig a vezetés is elgondolkodhatna.

Ha minden teljesül, még az is lehet, hogy két-három év múlva már csak egy rossz emlék lesz ez az egész, és újra olyan reményeket fűzhetünk lányainkhoz, mint 2007-ben, amikor éremesélyesként engedtük el őket Nimesbe. De addig még sok víz lefolyik mindenhol, mert most a csendnek van itt az ideje.

Egy biztos: a magyar sportkedvelők kénytelenek lesznek más december eleji elfoglaltságot keresni.

Vielen dank?

Ha nem tudom, miről dönt a mai mérkőzés, biztosan azt hittem volna, hogy egy legutolsó haknitorna lényegtelen összecsapását nézem. Nem csak a játék miatt.

"Aréna"

Már a kezdés előtt teljesen ledöbbentem: a német szervezők bevitték ezt a VILÁGBAJNOKI SELEJTEZŐT egy olyan csarnokba, aminél még itt Magyarországon is csak jobbat tudok mutatni. Még székek sem voltak a nézőtéren, az egész úgy nézett ki, mintha reneszánszát élné a szocreál építészet a maga "egyszerűségével". Ezután végképp nem értem, miért szólt be az EHF a Fradinak, hogy a KEK-döntőhöz a népligetinél sokkal jobb csarnok kell. Ehhez a mai borzalomhoz képest az a mesebeli mézeskalácsház lett volna.

Tévé

A német televíziós rendező sem vette túl komolyan a dolgokat. Magyarországi közvetítésnél elő nem fordulhatna (jó, kivétel lehet, de szerencsére nem ez a jellemző), hogy remegő kamera mutasson egy edzőt, vagy hogy még csak le se lassítsák, miért jön a gólja után tíz másodperccel ugyanaz a csapat. Az már mellékes, hogy picit több információt is fel tudtam volna dolgozni ott a képernyő tetején (kiállítások!), vagy hogy az időt jelző óra hol ment, hol nem.

Ha már tévé: eszméletlenül hiányzott Méhes Gábor. Ő úgy tud kézilabdát közvetíteni, mint kevesen (Matuz Krisztián még nagyon jól nyomja). Értem én, hogy Gundel ifi válogatott volt, de ő nem erre való, mert ez (hát izé...) most nem sikerült. Végig olyan érzésem volt, mintha le lenne maradva. A hangjában pedig szinte semmilyen érzelmet nem lehetett felfedezni. Van, aki ezt a stílust szereti, én nagyon nem. Ha már valaki közvetíthet, ne restellje átadni érzelmeit még akkor sem, ha ezek elsőre túlzónak tűnnek. A lelkes kommentátort előbb-utóbb úgyis megszeretik. (Nem az emberrel van gondom: a <<Sport művészete>> című interjúkötetét például nagy szeretettel ajánlom mindenkinek.)

Lényeg (e bejegyzés mellett EZT ajánlom olvasgatásra)

A himnuszok alatt néztük az arcokat (Szurkolótársamnak nagy kösz, hogy végignézte ezt a meccset!) és... megijedtünk. Az elszántságot kerestük, helyette viszont inkább az izgalmat és egy csipetnyi félelmet találtunk. Az első pár perc elég minősíthetetlen is volt, de a nyolcadik-tizedik perc körül sikerült felállni a padlóról. 

Ez főleg annak a Tomorinak köszönhető, akiről a válogatott szempontjából (hibásan?) már lemondtam a tavalyi EB után, ahol a legnagyobb izgalmat az okozta, hogy egy-egy lövése mikor töri el a reklámtáblát (vagy karaterúgása az ellenfél csontjait). Most viszont egy emberként tartotta a lelket a csapatban: gólokat lőtt, heteseket és kiállításokat harcolt ki. Ha ő nem lett volna, akkor nem lenne miről beszélni.

Ez azért szomorú, mert a csapatban elvileg 16 játékos van, köztük világsztárok is. Kár, hogy nem látszódtak: Pálinger az első húsz-huszonöt percben úgy mozgott a kapuban, mintha semmit nem szeretne ott tenni, de Görbicz még rajta is túltett. A botrányosan elvégzett első hetes után Mátéfi le is ültette (Respect ezért, lett volna olyan edző, aki nem teszi meg.). 

Ebben a periódusban jó ötlet volt behozni Zácsik Szandrát is; számomra rejtélyes okból őt később már nem láthattuk. Óriási szerencsénkre a németek sem pörögtek fel semennyire, így a mi lányaink vonulhattak előnnyel az öltözőbe (és nem (csak) az ellenfél lőtt(e) (a) gólt az utolsó 15 másodpercben - ez elég ritka mifelénk).

Így aztán jókedvűen készülhettünk a második félidőre. A bizakodás maradt is, hiszen a kapuba álló Herrben szerencsére elakadt néhány labda, és a németek teljesen szétestek. Itt kellett volna eldönteni a meccset, ehelyett csak egyetlen gól esett - azért azt szerencsére mi lőttük -.

Később már nemigen volt ok a mosolygásra: a németek összeszedték magukat - jó, ez azért enyhe túlzás -, mi pedig egyre jobban belesüppedtünk a semmibe. Kivételek persze akadtak (leginkább Vérten és Szamoránszky), de ez csak arra volt elég, hogy a végén azt mondhassuk: van esélyünk. A vége 26-24 lett, ami azért nem rossz, ezt Győrben minden gond nélkül le lehet dolgozni.

DE! Ahhoz azért elég komoly változásokra lesz szükség. Nem elég az egész meccsen 6-7 fogott lövés - A magyar kapusok mellett a szintén nem túl jó napot kifogó Englert varázslónak tűnhetett -. Döbbenetes módon átlövésekre is szükség lesz. Tomorin kívül, ha jól emlékszem Ferling lőtt még egy gólt a kilences környékéről. 

Most pedig jöjjön a mindenkori neuralgikus pont:

A VÉDEKEZÉS

A problémák először a 2007-es franciaországi világbajnokságon tűntek fel. Ekkor lett divat a védőinknél, hogy az ellenfelet szinte kizárólag hátulról, a mezét vagy a nyakát fogva tartóztatjuk fel. Na most: itt a bírónak akkor is kétpercest kell adnia, ha nem akar. A probléma látszott, de ekkor még minden gond nélkül lőttünk harminc-harmincöt gólt egy meccsen BÁRKINEK. Igaz, nyolcadikok lettünk, de én bíztam abban, hogy ezt a problémát rövid úton meg lehet oldani (az oroszok elleni negyeddöntőben amúgy is győzelmet érdemeltünk volna).

A pekingi olimpián is akadtak problémák (különösen az oroszok és a koreaiak elleni csoportmeccsen), de ott a negyeddöntőben az elmúlt évek legjobb játékával, remek meccsen legyőztük a románokat. Bementünk a legjobb négybe, és csak egy kapitális bírói csalás akadályozta meg azt, hogy érmesek legyünk (a bronzmeccsre gondolok: vérlázító volt).

Azóta viszont egyre süllyedünk: a macedóniai EB-n nyolcadikok, a kínai VB-n kilencedikek, a norvég-dán EB-n már csak a tizedikek lettünk. Ezekben az eredményekben főleg a védekezés a ludas.

A mai meccsen is rengeteg példát láthattunk arra, hogy a falban üres sávok segítettek az ellenfél átlövőinek. Mindezt megfejeltük azzal, hogy a támadók sokszor fault nélkül futhattak párhuzamosan a védőfalunkkal, egészen a résekig - onnan pedig már állhat bárki a kapuban, nem nehéz gólt lőni -.

Mindezektől függetlenül a magyar női kézilabda-válogatottnak kötelessége kijutni a brazíliai világbajnokságra. Nem is kell hozzá csodát tenni, hiszen ez a német csapat nem egy világverő egylet - egy komoly válogatott (Norvégia, Oroszország, Korea) ma minimum 8-10 góllal vert volna minket, mi pedig mindentől függetlenül legyőzhettük volna a germánokat -. 

Én bízom a lányokban: össze fogják szedni magukat, és a remek győri közönség előtt szépen játszva kiejtik ellenfelüket. Nincs más alternatíva. A siker után pedig lehet dolgozni, hogy a VB-n már ne legyenek olyan problémák, mint például a mai meccsen. 

Addig is: HAJRÁ MAGYAROK!

Hajrá Katar?

A játékosok eltűntek, a bajnoki döntő szünetelt, a show viszont teljes fordulatszámon dübörgött. Pénzért. De mégis minek?

Szuper?

Férfiasan be kell, hogy valljam, hogy egészen idén május 14-éig fogalmam sem volt arról, hogy mi az a Super Globe - legalábbis kézilabdás szemszögből. Van mentségem: 2010 előtt utoljára 2007-ben, előtte pedig (1997-től) ötévente rendezték meg ezt a tornát, ahol különböző földrészek legjobb(?) csapatai - plusz a házigazda ország egy vagy két csapata - mérkőznek meg egymással.

Hogy ez az ötnapos parádé mire jó, arról elképzelésem sincs: a versenyt az amúgy is többszörösen túlterhelt versenynaptár kellős közepére tették, ezzel kvázi félbevágva az európai bajnokságok hajráját. Ez még érthető is lenne, ha ez a rendezvény hozna valamit a sportágnak, de ezt sem igazán teszi meg. Figyelmet egyáltalán nem kap, a csapatok sem veszik túl komolyan a dolgot.

Ideggyenge Hülyék Frakciója

Mondjuk jó kérdés, mit várunk egy olyan szervezettől, melynek elnöke az ég tudja, mi óta az a Hassan Mustafa, aki évente minimum kétszer, de inkább többször különböző ügyekbe keveredve borzolja a kedélyeket. A kedvenc sztorim viszont az, amikor kiderült: a sportág olimpiai részvétele veszélyben van - azaz volt -, mert a központban (Bázel) lusták voltak összeállítani a doppingellenes programokat (és ez csak egy a sok gond közül), ami azért nem egy eget rengető feladat.

Katar

A hely, amitől minden épeszű sportvezető helyében óvakodnék. Azt minden bizonnyal sokan tudják, hogy az ázsiai sportversenyek sosem a Clorox-fehérségről voltak híresek - a legemlékezetesebb, legjobb példa talán a kilenc évvel ezelőtti foci vb -.

Ha mindehhez hozzávesszük, hogy ebben a kis országban bőség van a lassan tényleg aranyárú olajból, és ettől nem teljesen függetlenül pénzből is, akkor gyorsan rájöhetünk arra, hogy nem csak az időjárás miatt felesleges vastag kabátokat hozni. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy itt még nem tanulták meg, hogyan kell ezt óvatosan csinálni. Példa itt (bővebben itt, egészen elképesztő dolgokat láthat, aki szeretne):

Egyszerűen nem találok magyarázatot arra, hogy mégis hogyan kaphattak meg ők gyors egymásutánban labdarúgó- és kézilabda-világbajnokságot is (illetve lehet, hogy mégis - sőt, még lehet, hogy következménye is lesz a dolognak).

Sör-virsli

Visszatérve a "versenyre": komolysága méltán vetekszik a legsötétebb haknik borzasztó tátogásával. Olyan az egész, mikor egy kisvárosi megafesztiválra unottan megérkezik a jó pénzért odarendelt sztár, aki előtt a helyi "üdvöskék" ugrabugrálnak, lehetőleg egy kicsit megbolondítva, hogy a slusszpoén előtt is legyen miért sikítozni. Aztán a várva-várt nagyember másfél órán keresztül csinálja a semmit, de a közönség mégsem fütyül, mert már az előadás közepén elolvadt a gyönyörűségtől.

Bakonyalja

De mégis hogyan kerül képbe a Veszprém? Ez egy nagyon izgalmas kérdés, de az még nagyobb talány, hogy jutott el a fél csapat (ráadásul a jobbak) az Al Sadd csapatához a bajnoki döntő kellős közepén(!). Oké, hogy ez a Veszprém-Szeged már nem az, mint néhány éve (példa itt), de mégiscsak egy döntő, könyörgöm!

Elég skizofrén helyzet lehetett ez a szurkolóknak. Ehhez az MKB Veszprém szurkolói facebook-oldala is hozzájárult azzal, hogy - akárcsak a bakonyiak meccsei előtt - minden nap szépen kiírták, hogy most X-el és Y-al fognak játszani, és hajrá. A meccs után pedig, hogy: "Éljen, győztünk!" vagy "Nem baj, közel voltunk."

Azért az megnyugtató, hogy a magyar játékosok nem törték össze magukat (Perics összesített védési hatékonysága: 29% - hát ne vicceljünk).

Hogy ennek az egésznek mi értelme volt és hogy mit kerestek ott európai játékosok, fogalmam sincs (a házigazda ország másik csapatában is felfedezhetőek hát, nem feltétlen őshonos katari nevek egyenesen Zágrábból). De a lényeg, hogy a LÉNYEG megy tovább, ezt meg el kell felejteni, amilyen gyorsan csak lehet.

Végre vége... (3.rész)

A méltán népszerű és közkedvelt - ja - sorozat harmadik, befejező epizódjában azt vázolom fel (elsősorban magamnak, de nem sértődöm meg, ha bárki elolvassa), hogy milyen kihívások várnak rám a következő egy hónapban két mozifilm között (jó, ez túlzás volt. Lesz sorozat is. :D ).

Közgazdaságtan 2 (május 25. 08:30, Ambro 213/B - szóbeli): A mai, cseppet sem kedves ZH után visszavettem igényeimből a tárggyal kapcsolatban. Kíváncsi vagyok, mi lesz. Fogalmam sincs, hogy vizsgáztat ez az ember, vagy hogy mégis mi mást kellene tudni szóbelin, mint a dolgozatokban. Izgalmas lesz, az tuti.

Mottó: Y= C(Y-T) + I (r*+Θ) + G + NX(e)

Szakújságírás II. (május 30. 09:00, Ius 1 - szóbeli): Ez is egy talány. Oké, hogy el kell olvasni az újságokat. És utána? Mi fog történni? Fel kéne idézni, amiket az órán mondott (amik amúgy tök jó dolgok voltak, de szerintem teljes egészében és rendben senki nem jegyzetelte le őket)? Annyi reményem van, hogy azok, akik az első időpontra mennek, majd elmondják, milyen a vizsga. Ennek ellenére szerintem nem lesz nehéz.

Mottó: Hírvilág EXTRA

Bevezetés a katolikus hit rendszerébe (május 31. 08:30, Ambro 303 és 119 - írásbeli és szóbeli): Talán ez tűnik a legtisztábbnak az összes közül. Az utolsó "áltköt" tárgyam és azt is bátran mondhatom rá, hogy a legnormálisabb volt. Világosan le vannak fektetve a követelmények is, melyek nem túl nehezek. Erre elég lesz fél nap.

Mottó: János, Pál, János Pál, János Pál, Benedek.

Médiapolitika (június 3. 13:00, Aud.Max. - írásbeli): A szokásos. Kapunk üres papírokat - aztán tételt is - és írunk. Lehetőleg annyit, vagy még többet, mint ami belénk fér. Aztán ki tudja, mire lesz ez elég. Kemény lesz, de legfőképp azért, mert hihetetlenül "szorgosan" jártam az órákra. (Kérés: ha valaki tudja, melyik témák a tanár kedvencei és / vagy melyikeket adta tavaly a vizsgákon, az ossza meg velem. Tömegkommon döbbenetes volt a hasonlóság.)

Mottó: Probléma: azzal, hogy az individuum önkifejezésének nem ad teret, az a legnagyobb gond, hogyha az individuum megszűnik, akkor nincs lehetőség kilépni a felvilágosodás és a mítosz dialektikájának ördögi köréből.

Nemzetközi kapcsolatok elmélete (június 8. 10:00, Ste 1. - írásbeli): Mindent és még annál is többet - ez lesz  a jelszó abban a négy napban, ami erre a tárgyra jut. Van egy könyv, rengeteg dia és óránként kb. 5-6 (vagy még több) oldalnyi jegyzet ami csak abból áll, ami ezekben nem igazán megtalálható. Felsorolások, csoportosítások, definíciók, elvek, filozófia, minden. Amúgy nagyon érdekes, csak sok. Kemény lesz nagyon. Nem is csoda, hogy a második vizsgaidőpont már most telt házzal üzemel.

Mottó: Az egyezményeknek 11 fajtája van, mindegyiket máshogy hívják, mást jelent és más elvhez 

kapcsolódik.Szerintem ennyi bőven elég.

Vizuális kommunikáció (június 16. 10:00, Aud.Max. - írásbeli): Cél: túlélni külsérelmi nyomok nélkül. Ha komolyabbra veszem a figurát, akkor sem sokkal nagyobbak az elvárásaim: túlélni. Az összes közül ez a legreménytelenebb, ráadásul az utolsó, amikor az agyam már rég halott lesz. De hátha. A kereszténység is sikerült. Amúgy a követelmény 164 dia és a "Film formanyelve" című összefoglaló. 

Mottó: Imaginációnak nevezzük azt a sajátos képességet, hogy a téridőből síkokat tudunk absztrahálni, majd visszavetítjük őket a téridőbe. Az imagináció a feltétele a képek létrehozásának és megfejtésének.

* * *

Szóval ez volna az. Ezúton köszönöm mindenkinek, aki ebben a félévben jegyzettel ajándékozott meg. Sokat tettetek a sikerért. Vizsgatippeket és tanácsokat kommentbe várok.

Ha valakinek valami kell, és az nekem megvan, szívesen elküldöm. Írj emailt vagy üzenetet a Facebookon.

Végre vége... (2.rész)

A visszatekintő második részében azt a beadandót másolom ide, amit a sajátjaim közül a legjobbnak tartok. Persze ez szubjektív, és annak is bőven van köze a döntéshez, hogy mekkora felhajtás lett körülötte (még külön feladat is volt a csoportomnak, hogy ez vajon befér-e bárhova is). Akik már hallották, jót nevettek rajta, így szeretettel ajánlom mindenkinek az infós műfajok és S.Z. támogatásával xD.

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Mese egy kutatásról

A Földtől nem kicsit távoli Iraputao kisbolygón zajlik az élet. Az ott lakó rendkívül pedáns és alapos népség a fejébe vette, hogy megvizsgálja a „csodálatos emberek” életének néhány szeletét. Ők sem számítottak arra, hogy a „tájékoztatás” résznél sokkot kapnak.

Persze a legnagyobb probléma az, hogy ennek a szekciónak a vizsgálatához épp a közép-kelet-európai Magyarországot választották. Pedig szimplán jófejségből választottak bennünket: hallották, hogy mi vagyunk a tízmillió szövetségi kapitány, gazdasági szakember, politikus és mindenes országa.

Ettől a fejlett országtól azt várták, hogy a tájékoztatás, hírközlés olyan, de inkább még jobb, pontosabb lesz, mint amilyen az ő – kétségkívül jó – normáik szerint kialakult. Hosszas gondolkodás után arra jutottak, hogy ennek ellenőrzésére tökéletesen alkalmas, ha az ország két vezető politikai napilapjának egy-egy aktuális ügyet részletező tudósítását hasonlítják össze. Ezt remek lehetőségnek gondolták, mondván: „a tudósítás úgyis pártatlan, de a rendszer működésének megfigyelésére kitűnően alkalmas”.

A tudósítás pártatlan. Információkban gazdag. Kijelentő módú. Helyszínen készül. Ezeket a jegyeket keresték a cikkekben, mint a létformaközi egyezmény elemeit. Először csak meglepődtek: hogy lehet egy képen megörökített tarkó nagyobb, mint a szöveg? Ezen gyorsan túllendültek, mondván, az emberek vizuális típusúak.

Kis idő múlva megismerkedtek a szöveggel. Nem tértek magukhoz: értetlenkedtek, hogy lehet ennyire eltérő súllyal tárgyalni az eseményeket. A Magyar Nemzetben például a kormányfő bitorolta a hely több mint felét, míg a viszontválaszok és egyéb kommentárok – lám, megismerkedtek a politológusokkal – egy keretben foglal helyet a sokadik oldalon, kicsi betűkkel. Azt is észrevették, hogy aki a miniszterelnökkel markánsan szembehelyezkedik, arról nem a tudósítás szellemében írnak, ekézik őket rendesen. A jelentésükben külön kiemelték a következő mondatot: „A Lehet Más a Politika frakcióvezetője Orbán Viktor felszólalása és a Magyar népmesék között próbált párhuzamot vonni.” Mi az, hogy próbált? Vagy megtette, vagy nem – értetlenkedtek a kedves idegenek. Rájöttek, hogy itt a szavakra nagyon kell ügyelni, mert a legártatlanabb kifejezés is könnyen rosszindulatú élt kaphat. Feljegyezték még azt is, hogy az újság Orbán úr minden egyes megszólalását a tökéletesség és szépség mintaképeként ábrázolja.

„Az első lapban csalódnunk kellett, de majd a másik!” – gondolák magukban az elemzők. Igaz, már elöljáróban látták a „nagy tarkót” de igyekeztek ettől elvonatkoztatni. Hiába próbáltak, már az első oldalon újra hüledezhettek: „Beszéde inkább annak ecsetelésében merült ki, hogy az előttünk álló időszak tétje minden eddiginél nagyobb, de muszáj bírni szusszal.”. Ezt a mondatot ők lekicsinylőnek és csipkelődőnek tartották. Bántotta a tudósokat, hogy ez a mondat – és társai – a címoldalon kaphattak helyet.

Talán még jobban meglepődtek, mikor azt látták, hogy a kiemelések és a jó-rossz játék végeredménye – ami szerintük nem képezhetné tudósítás részét – teljesen ellentétes a Magyar Nemzet tálalásával.

Itt hiába mond bármit Orbán, belekötnek, viszont az ellenzéki pártok frakcióvezetői egyfajta védelmezői szerepben tűnnek fel, akik próbálják megvédeni az embereket Viktor Úr kénye-kedvétől. Híres noteszükbe azokat a mondatokat írták első helyre, melyek az ország miniszterelnökének stílusával foglalkoznak, úgy mint: „Sokat elárult a miniszterelnök tárgyalási stílusáról, hogy…, Orbán meglehetősen félreérthetően fogalmazva úgy reagált, hogy…”. Ilyen és hasonló mondatokat számolatlanul találtak még a híresen baloldali – nem állták meg, hogy utána ne nézzenek, miért van ekkora különbség – Népszabadságban.

A küldetés végén a sokkoló hírt megosztották Iraputao népével: az emberek között a tudósítás nem is igazán tudósítás. A hangvétel nem a szabályoknak megfelelő, hanem az épp aktuális érdek irányítja. Nagy csalódottság lett úrrá mindenkin. Egy példakép összeomlott.

* * *

Breaking news: a „már nem csodálatos emberek” vizsgálatát felfüggesztették. „Akik ennyit nem tudnak tisztességesen, szabályosan megoldani, azok nem érnek annyit, hogy súlyos milliókat költsünk kutatásukra” – nyilatkozta a helyi sajtónak a projekt vezetője.

Végre vége... (1. rész)

Egy évvel ezelőtt még nem gondoltam, hogy bármikor is várni fogom a szorgalmi időszak végét, de most nagyon-nagyon örülök, hogy ez (gyakorlatilag már) eljött.

A jegybeírások kavalkádjában, ebben az őrületben végre kimondhatom, hogy túléltem ezt a félévet. Nem volt egyszerű. Pedig csak 13 órát vettem fel, csak azzal nem számoltam, hogy ez több munkát hoz magával, mint az tavaly tavasszal 16, vagy ősszel a 18.

Ezt MEGINT magamnak köszönhetem. Februárban még jó ötletnek tűnt, hogy ennyi gyakorlatot veszek fel, még óriási királynak is éreztem magam, hogy most aztán rengeteg dologra lesz idő az egyetem mellett (lenne mit tenni...).

(Hogy miről is van szó? Lássuk:

• Újság projekt 1
• Digitális fotó
• Infós műfajok
• On-line újság
• Társadalmi komm. II. (Szilczl)
• Médiaelemzés (Szigeti)
• És végül a tesi, ami gyakorlatnak számít, de ezt nagyon szerettem végig :) 

A legnagyobb csapást a szorgalmai időszakomra azzal mértem, hogy az utolsó előtti pillanatban a kultúraközi komm.-ot lecseréltem a projektre, de ez még nagyon jól is elsülhet (ha más nem, legalább hamar túl leszek rajta).

Külön bónusz, hogy ismét bebizonyosodott: ha egy tárgyat több tanárnál is fel lehet venni, akkor én remek érzékkel választom ki azt, akinél sokkal többet kell tenni a jegyért.

Mindezt tetézte, hogy sajnos a kurzusaim (és így a szemináriumok is) szoros versenyt vívtak a "félév legunalmasabb tanegysége" címért. Ez sem könnyítette meg a dolgomat (eredményt nem fogok hirdetni).

A negatív érzéseket enyhítette, sőt, hogy az ÖSSZES órámon jó emberek vettek körül. Ennek különösen a gyakorlatoknál volt jelentősége. Áldom az eget, amiért minden tárgyamnál abba a csoportba kerültem, ahova. Mindenhol jól éreztem magam és amikor lehetett, a hangulat is jó volt. Mindenkinek üzenem, hogy nélkületek bediliztem volna. Remek csoportok voltak, jó volt veletek (remélem, a szimpátia a másik oldalról is fennáll)!

Ha ez nem volna elég, a nyakamba vettem egy politológia minort, amiből eddig csak két tárgyat vettem fel. Ezek viszont nagyon érdekelnek, szerintem végigcsinálom majd.

A visszaemlékezés 2. részében kiteszem azt a beadandót, amit a sajátjaim közül a félév legjobbjának választottam, a 3., záró körben pedig (nem mintha ez bárkit is zargatna, de) a vizsgák elé írok majd pár gondolatot.

Össze, össze...

A hullám Szombathelyt is elérte.

Ha valaki figyel a hírekre, vagy legalább a pletykákra, akkor nem tudja nem észrevenni, hogy országos szinten egyre jobban futó elképzelés lett az iskolák szétdarabolása, összevonása, megszüntetése és az egyéb boszorkányságok.

Előfordulhat, hogy az egész totálisan hidegen hagyna, ha nem lenne szó arról az iskoláról is, melynek a székeit négy évig koptattam. Arról az iskoláról, amely - annak ellenére, hogy én már nem maradtam szakképző évfolyamon - sok fontos készséget adott a jövőre nézve (is).

A téma lehetőséget adna politikai csapongásra, mégsem ez a cél, mert ez nem erről szól. Nem erről, hanem "szimplán" az oktatásról, aminek egy ország-nemzet alapkövének kell lennie. Már persze akkor, ha fejlődni szeretnénk. Épp ezért ez az UTOLSÓ UTÁNI dolog, amit karcsúsítani lehet. Ha ezt tesszük, akkor a jövőn spórolunk, amit nem tehetünk meg sem a most tanulókkal, sem a jövőbeli diákokkal, sem saját magunkkal szemben.

Igaz ugyan, hogy a gyereklétszám egyre csökken. De attól az ötlet még cseppet sem lesz jobb.

Egy iskola nem csak tanít, hanem identitástudatot is ad. Éppúgy, mint az, hogy hol lakunk. Gondoljuk el: mi történne, ha lakhelyünket összevonnák egy másik településsel. Vagy ha holnaptól az összes európai országot egy csapásra megszüntetnék és létrehoznák "Europeana" államot. Van egy tippem: mindenhol elég nagy lenne a felháborodás. Ezzel egy csapásra kukába dobnánk történelmünket, szokásainkat, hagyományainkat, jelképeinket (a sor még hosszan folytatható).

Ez a helyzet az iskola esetében is. A különbség csupán annyi, hogy kevesebb embert érintenek ezek a változások; de ettől még nem kisebb rangúak. Már csak azért sem, mert a fiatalok magukat  (és mások őket) az iskoláról (is) azonosítják. Én például Pázmányos is vagyok, és megdöbbentene, felháborítana, ha MINKET össze akarnának vonni egy MÁSIK egyetemmel (függetlenül a társtól).

Továbbá az is fontos tény, hogy az összevonással hírbe hozott iskoláknak már régóta megvan a maguk profilja. Kialakult, kiket képeznek, és azt jól is csinálják. Az egyik közgazdászokat képez, a másik szakácsokat, a harmadik pedig gázszerelőket. És ez jól van így.

A jelenlegi tervek szerint összevonnák a cukrászokat az informatikusokkal, a műszerészeket az autófényezőkkel. Hogy mi értelme van ennek, azt szerintem a világon senki nem érti. Talán érdemes lenne fellapozni az örökbecsű Magyar szólások és közmondások című könyvet. Ott előbb-utóbb a figyelmes olvasó megtalálja a "Aki sokat markol, keveset fog." mondatot. Kétségünk ne legyen afelől, hogy egy - bár közhelyes - de nagy igazságot leltünk meg. Úgy nem lehet a szakmákhoz hozzáállni, mint a dobozokhoz egy raktárban. Nem lehet annyival elintézni, hogy: "ezt ide tesszük, azt amoda toljuk, a harmadikat meg fel a nagy torony tetejére és akkor minden elfér".

Ha csak ezeket vesszük figyelembe, már látszik, hogy miért nem szabad iskolákkal játszani. 

Egyébként a vélemények kifejezésére, megjelenítésére már-már végtelen lehetőség adódik.

Sok sikert mindenkinek.

Feladat: bármi Japánnal kapcsolatban

* * *

Sok ilyen nem lesz, nem tervezem a feladataimmal teletömni ezt a felületet, azonban most a véleményeteket szeretném kérni. Köszi.

* * *

Katasztrófa: nem veszélyes!

Mit nekünk a radioaktív eső és egy erőmű, mely kis túlzással bármikor felrobbanhat?!

Ma már minden megoldható: befolyásolható az időjárás, génmódosított növényeket lehet termeszteni, sőt, már a klónozás is lehetséges. Rengeteg dolgot meg lehet oldani. Viszont ha történik valami rendkívüli, amit a felelősök nem tudnak kezelni, akkor arról vagy nem akarnak beszélni, vagy azt próbálják velünk elhitetni, hogy nem is történt semmi. Pedig dehogynem.

Idén március 11-én ismét szembesülhettünk a félelmetes valósággal: ezúttal Japánt rázta meg egy 8,8-9.0-es erejű földrengés, minek következtében egy szökőár is lecsapott az országra. Már ekkor sokan meghaltak, vagy otthontalanná váltak. Senki nem gondolta, hogy a neheze csak ezután jön. A halottak és az eltűntek száma folyamatosan emelkedett, napról-napra egyre több elhunytról számoltak be a hírekben. Az élelmiszerellátás és a szolgáltatások akadoznak, rengeteg gyár bezárt, megtört a gazdaság.

Viszont a legrosszabb még mindig hátra volt. Néhány nappal a szörnyű katasztrófa után keltette fel a világ figyelmét egy atomerőmű, mely megrongálódott, nagy része súlyosan megsérült, használhatatlanná vált – a legfrissebb adatok szerint Fukushimában négy reaktor menthetetlen –. 

A létesítményt körülbelül 30-40 éve építették még a régi szabványok szerint, és elkövettek egy végzetes hibát: az „áramgyár” gyakorlatilag egy törésvonalra épült. Igaz, utólag a hatóságok mentegetőztek, hogy egy hatos erősségű földrengést kibírt volna, de ez teljesen felesleges. Óriási felelőtlenség, hogy egy ilyen kétségkívül hasznos, de felettébb veszélyes üzemet olyan helyre építettek, ahol a legnagyobb környezeti és ezáltal biztonsági kockázatnak-károknak van kitéve.

Kiderült, hogy Japán se sokkal korrektebb, mint bármely más ország. „A szivárgás nem veszélyes.” „A kiáramló gőz nem veszélyes”. „A sugárzás nem veszélyes.” Semmi nem veszélyes. Épp csak azt nem akarták elhitetni az emberekkel, hogy ez a normális. Aztán szép csendben evakuálták a lakosságot. Először csak három kilométeres körzetből. Később 5-10-20, sőt még több kilométeres körben készültek-készülnek kimenekíteni az embereket. Akik pedig házaikban maradnak, nem nyithatják ki az ablakokat. Ez is normális.

Közben a japán utasok táskáiban, ottani húsokban mutattak ki határérték feletti radioaktív sugárzást. Pozsonyban pedig – Fukushimától 8950 kilométerre – radioaktív eső esett. De ijedtségre persze csak annyi okunk van, mint általában: semmi.

Meg kellene húzni végre egy vonalat: valakinek ki kell állnia és korrektül tájékoztatnia kell a világ közvéleményét: veszélyes-e ez a helyzet vagy már nem? Ha igen, akkor mennyire? Ha nem, akkor hogy sikerült megoldani a problémákat? Ezek a kérdések sok mindent helyre tennének.

De amíg ez megtörténik, addig is van mire válaszolni: első lépésként az Európai Unió és a világ majd’ összes országa úgynevezett stressz-tesztnek (fogja) kitenni erőműveit, hogy megfigyeljék, mennyire ellenállóak, vagy, hogy mi történne működési zavarok esetén. Közben ádáz vita dúl: szükség van-e az atomenergiára? Ha igen, milyen körülmények közt és mennyire? Ha nem, mivel lehet kiváltani? Mikor lesznek adottak a feltételek?

Csak sejteni lehet, hogy a megbeszélések, egyeztetések, tárgyalások alatt kemény lobbizás zajlik. Ez biztosítja azt, hogy ismét a gazdasági érdekek kerekednek majd felül. És azt is, hogy előbb-utóbb ismét lesz miért félnünk és lesz mit eltitkolnunk. Mert ez így rövid távon jobb. Valakiknek. De az is előfordulhat, hogy nem így lesz. Az egész világ várja ezt a pillanatot.

Retrománok

A retro-feelinget nagyon sokan szeretik, így vagyok ezzel én is. De azért mindennek van határa; a határban pedig az a jó, hogy túl lehet lépni. Amit pedig túl lehet lépni, azt túl is lépik.

A mai okossághoz az ötletet egy Facebookon látott kép adta. De mi is ez? Tippelj egyet, mielőtt mielőtt meglesed a megoldást. Ha tippeltél, akkor megnézheted, mi is ez (azaz jelöld ki a következő pár centit). A megoldás: MŰKÁTYÚ.

Ha nem hiszed el, ITT megnézheted

Azért feltenném azt a költői kérdést, hogy mégis hányan lassítottak azon az úton, ahol ezeket kitették? Gondolom nem sokan, mert ahol ilyen matricákat ki kell tenni, ott nem hiszik el, hogy valóban ilyen az út. Bezzeg ha itthon lennénk! (bár itt a kátyúk miatt nem lehetne letenni ekkora "lepedőket")

Komolyan mondom, nem értem az embereket. Miért jó, hogyha valami rossznak/kacatnak/veszélyesnek tűnik? Feltételezem, hogy réges-régen ott is voltak IGAZI kátyúk (igaz, lehet már nem emlékeznek rá, így a tengelytörés réme sem él, mint itthon.).

Ez nagyon hasonló ahhoz, amikor otthon (legalábbis ahhoz közel) az osztrák turisták vidáman integetnek a széteső, télen hideg-nyáron meleg, koszos, büdös, néhol csukhatatlan ajtajú buszokból. Mindezt teszik pusztán azért, mert számukra élmény a kommunizmus. Egy olyan valami, ami különleges, izgalmas, érdekes.

Igen, ennek örülnek (Ja, nem is. Ma már az ilyenek többségét átfestették)

Mi sem bizonyítja jobban, hogy:

• gőzük sincs, mi az a kommunizmus a gyakorlatban (jó, nekem se)
• nem kell ezzel utazniuk naponta

A legaranyosabb az egészben, hogy a többség azt hiszi, hogy ezek ún. retro-buszok. Nem értik azt sem, mi miért nem örülünk nekik. Hisz ez egy ÉLETÉRZÉS, könyörgöm!

Búcsúzóul egy pletyka: elvileg egy osztrák helyi lapban néhány napig azt találgatták, hogy van pénzünk fenntartani ezeket a különleges hangulatú járműveket. Fogadjunk, eszükbe se jut a legkézenfekvőbb megoldás: nincs pénz újra.

* * *

Természetesen előfordulhat, hogy ezeknek az ál-kátyúknak volt valami gyakorlati haszna. Ezt nem tudhatjuk. Gondolatébresztőnek viszont biztosan remek volt.

* * *

A 004-es járat

* * *

Ez a bejegyzés megint inkább érzelmekről fog szólni. Aki szakmaibb megközelítést is szeretne, annak jó szívvel ajánlom EZT.

* * *

Egy magyar felségjelű, azonosító nélkül induló repülő története következik. Utazásunk során járunk majd Budapesten, Erdélyben, Máltán és a Balkán-félszigeten is.

18:40 Budapest: Mint kiderült, most sem jártam rosszul azzal, hogy a kapunyitás  utáni első percekben érkeztem a Stefánia úthoz, mert ha nem így tettem volna, már idő előtt balkáni állapotokkal szembesülök. Pedig akkor még minden jónak tűnt (persze még nem is voltak olyan sokan). Kellemes meglepetés volt, hogy nem néztek bűnözőnek - volt példa az ellenkezőjére -, azaz csak egyszer tapiztak végig az ellenőrzésnél. Persze a korai érkezésnek megvan az a hátránya, hogy sokáig nem történik semmi a pályán, de legalább nem maradsz le semmiről.

A lényeg, hogy az idő múlásával azért szépen gyűlt a tömeg, látszott, hogy a szurkolókon semmi nem fog múlni.

20:30 Erdély: Frenetikus! Csodálatos! Fantasztikus! Ezek a jelzők illenek a közönségre (Igen, itt most picit egoista is vagyok, de a másik 24 ezer ember nélkül nem ment volna ;) Remek hangulat volt, nagyon élveztem.]. Még a tévéközvetítésben -az otthon megnézett összefoglaló alapján- is kitűnően szóltak a rigmusok. 

Ez azért is kivételes eredmény, mert a Puskás stadion akusztikája borzalmas, eltűnik benne a hang. Körülbelül 3x annyira kell hangoskodni, hogy ez a stadion igazi katlannak tűnjön. Tegnap ez megvolt (egészen addig, amíg volt értelme, tehát körülbelül a 60-65. percig). A Hajrá - Magyarok! kiáltás pedig egészen különleges élmény.

De mindettől függetlenül a kedvenc rigmusom a: "Magyarországé! Magyarországé! Lesz még Erdély Magyarországé! Lálálálálálálálá láá lálá ..." volt. Ezt még nem volt szerencsém énekelni. Fantasztikus volt!

21.30 Málta: A második félidőben 0-3 után picit elhalkultak a drukkerek - talán mindenki elnézi nekünk -. Már az első félidőben sem volt sok köze a magyar csapatnak a játékhoz, és ez a másodikban se igazán változott (kivéve az utolsó öt percet, de akkor már mindegy volt). Egy kb. 2-3 sorral mögöttem ülő szurkoló mondta, hogy: "Bazmeg, legközelebb kijövök valami Máltára!". Lehet, hogy jól teszi. Az azért nagyon jól látszott, hogy Hollandia nem San Marino, de még csak nem is Moldova.

DE a csapatok közti különbség nem indokolja, hogy a válogatott elfelejtse a következőket:

• mozgás, futás (Na ez aztán végképp nem az ellenfélen múlik, futni anélkül sem árt. Borzasztó volt látni, hogy a labdás ember sokszor mennyire tanácstalan volt. Nem tudott hova passzolni, mert nem mozgott senki sehova. A kivétel Rudolf Gergely volt, de őt meg egy szem csatárként simán levették a pályáról.)
• passzolás
• lövés (első félidőben 1 értékelhető próbálkozás, még az első gól előtt)
• védekezés (ez egyébként se igen szokott működni, de tegnap tényleg borzasztó volt)

Az meccs záróakkordjaként két kísérő még berohant a pályára, ami akárki akármit mond, nekem nem tetszett, de legalább megmutatták, hogy kell sprintelni.

 Touchdown!

22:20 Sarajevo-Tirana tengely: Meccs után a szektoromban öt percig állt a kiengedés feltételezhetően azért (legalábbis ezt lehetett később hallani), mert valaki nagyon okos módon le akart törni/rúgni valamit a szektor környékén. Utána pedig azt láthattam, ahogy a lépcsőtől másfél méterre emberek rohannak / gurulnak le a dombon, hogy előbb kijussanak. Ez egyébként teljesen felesleges volt, mert a sor annyira összetorlódott, mintha minimum 40.000-en akarnának egyszerre kimenni. Kedves rendezők, ezt még gyakorolni kell.

Mindent összefoglalva én remekül éreztem magam attól függetlenül, hogy a meccs bizonyos szakaszai elég megalázóak voltak. A hangulat mindig, mindenért kárpótol. Épp ezért leszek annyira őrült, hogy szeptember másodikán, amikor a svédek látogatnak ide, szintén a kapu mögött fogok állni, ugrálni, ordibálni és énekelni. Remélem, hogy akkor végre 90 percig lesz okom rá.

* * *

Közben a repülőre valaki csúnya módon a "DuplaNulla-Négyes" feliratot festette. A bázisra visszaérve ezt természetesen eltávolították, és így újra tisztán emelkedhet a levegőbe kedden, amikor az úti cél Amszterdam lesz. Sok sikert!

* * *

Összefoglaló

Katarzisra várva...

* * *

Aki a holnapi meccs szakmai felvezetésére kíváncsi, az nézzen körbe az NSO, a FourFourTwo, a Telesport, az Origo, az Index vagy az MTI oldalán. Ezekhez képest nemigen tudok újat mondani.

* * *

Katarzisra mindenkinek szüksége van. Ebben a dologban az a fantasztikus, hogy minden ember másban találja meg ezt a csodálatos érzést. Van, aki egy jó koncerten, van, aki moziban, van, aki vezetés közben és így tovább. Az emberek, mint sok minden másban, ebben is különböznek. Nekem például a sport jutott.

Hogy ez jó-e, vagy nem, még én sem tudom mindig megítélni. Azért merülnek fel bennem kérdések, mert a magyar sport (ha tetszik-ha nem) lélekvesztőként imbolyog az óceánon. Lehetetlen nem észrevenni, hogy szinte minden sportágban visszafejlődés tapasztalható (persze üdítő kivételek mindig akadnak). Na ez az, ami olyan különleges pillanatokban, mint például a holnapi selejtező, nem jutnak az ember eszébe. És ez így is van jól.

A különböző mérkőzések, tornák, világversenyek jó lehetőséget adnak arra, hogy kibillenjünk a mindennapok szürkeségéből. A szurkoló az esemény minden pillanatában együtt él-mozog-lélegzik kedvenc sportolójával/csapatával és az élmény csak még nagyobb lesz, ha hazája képviselőinek szurkolhat valaki a nézőtéren. Ilyenkor az egész stadion, sportcsarnok, uszoda stb. egy emberként ugyanazt akarja: a hazai győzelmet (leszámítva néhány vendégszurkolót, de jó esetben nekik nincs okuk a hangoskodásra). 

Volt már szerencsém többször helyszínen szurkolni. Fantasztikus érzés, amikor több ezer ember együtt harsogja a szurkolói rigmusokat. És amikor a végén a versenyző/csapat nyer... na akkor jön a katarzis -legalábbis nekem-. Ez egy leírhatatlan dolog. Én is voltam már ebben a csodálatos állapotban, például itt, itt vagy épp itt (most újranéztem az első kettőt - huh, még mindig beleremegek).

Focimeccsen viszont ez még nem adatott meg. Eddig nem hoztam szerencsét a magyaroknak (eddigi "eredményeim": 0-1, 0-3, 0-5, 1-2). Remélem, ez holnap másként lesz. Már csak azért is, mert a hírek szerint minden jegyet eladtak (ez kb. 25.000 nézőt jelent - hogy miért ennyit, az egy külön poszt témája lehetne...), ez pedig azt jelenti, hogy remek hangulat várható. Hangos szurkolás, zászlók, dudás, ordibálás, fütty ... és ÖRÖM.

Remélhetőleg lesz rá ok. Mindent összefoglalva ideális a helyzet egy nagy-nagy, egy igazi KATARZISHOZ. Én már várom. 25.000 társammal együtt. Hajrá Magyarok! 

Sok ilyet kívánok holnapra (a videó a FourFourTwo facebookos oldaláról jött).